Az idő szubjektív.
Másnak és nekem, régen és most, itt és máshol – nem ugyanolyan gyorsan telik. Nyolc év egyrészt nagyon hosszú idő. Egy gyerek teljes általános iskolás életszakasza. Alig kevesebb, mint amennyi ideig összesen voltam katona, tekertem a biciklit hírlapkézbesítőként, tanítottam felcseperedő okos és talpraesett gyerekeket, tanultam dolgozva a népművelői hivatást a Melósban, majd a Balassiban. Egyes kutatások szerint hét-nyolcévente újul meg a szervezetünk. Az első világháború és a nagy gazdasági világválság összesen tartott ennyi ideig. Szóval nyolc év hosszú, olykor keservesen hosszú idő.
Nyolc év másrészt nagyon rövid idő. Egyébként éppen annyi, mint amennyi a magyarországi halandósági mutatók szerint vár még rám ezen a földi világon – bár ennél azért a Jóisten jóvoltából sokkal több évben reménykedem. 😊 Az a két képviselői ciklus, az a kétszer négy év, amit az Ország Házában tölthettem, elmondhatatlanul gyorsan elszaladt.
Ami erről az időszakról először eszembe jut, a „köszönet”, az menthetetlenül közhelyszerű és banális. És mégis: köszönetet mondok mindenkinek, akivel együtt dolgozhattam, köszönetet azoknak, akik támogattak, akik kritikát fogalmaztak meg, akik bárhogyan értelmet adtak a munkámnak.
Eredmények és kudarcok, sikerek és csalódások egyaránt kísérték, de olyan szolgálatként telt ez a nyolc esztendő, amely rendkívül megtisztelő volt számomra. És sok tanulságot adott, rengeteg tapasztalatot szerezhettem arról, hogyan viszonyulnak az emberek egy képviselői felelősséget viselő személyhez. Szóval, nem meglepő módon, jellemességgel és hitványsággal egyaránt szembesültem.
De akárhogyan is, a legfontosabb szó, amit leírhatok, az az, hogy: